2017. június 17., szombat

Az Emberhit sorskérdés

Az Emberhitnek van sorsdöntő jelentősége: minden, ami létezik, egy szál, egy összefüggő láncolat, ahogy szemléletesen van bemutatva a Csetlő-napló A kötélverés dicsérete című bejegyzésében. Egy szál, mint milliárdnyi más, amelyek együtt jelentik a létezést.
Szál vagyunk, amely, nem tudni meddig tart. Tudni nem lehet, De hinni kell, ha végig akarunk menni az idők végéig tartó nem rövid úton.
Ne legyen kétségünk. Bármelyik pillanatban elszakadhat ez a szál. Bármikor – gyorsan vagy lassan a dinoszauruszok, vagy milliónyi más eltűnt vagy – nem kis részben a mi hibánkból – eltűnő félben lévő faj példáját követve.
Leléphetünk a létezés színpadáról néhány éven belül, vagy egynéhány század után. Nem éppen játszva, de kibírtuk az Egyiptomból való kivonulás utáni 1300 évet, Jézus utáni 700 évet, Mohamed utáni újabb 1300 évet. De Hirosima után kibírjuk-e még 700 évig?
Akkor sem biztos, ha hisszük. De ha nem hisszük – éspedig az Emberhit teljes erejével – akkor biztosan nem érjük meg a közelgő csodát, amelyet szellemünk előrevetít.
Ezért a legfontosabb, legszentebb parancsolat elé kellene egy másik: Higgy az emberben!
Ha nem hiszel az emberben, már meg is ölted!


* * *

2017. február 7., kedd

Egy mondat is ajándék

Szép, patetikus képzet, hogy mi vagyok sorsunk kovácsa. Ugyan sokszor hevítjük a vasat, ütjük, és ütjük, amikor kell, vízbe mártjuk, fényesítjük. De még többször észbe kell kapnunk, hogy mi vagyunk a kalapács, néhanapján az üllő.
Kemény játék az emberi sors, sok szereplővel.
Hiú ábránd úgy látni azt, hogy te annak kovácsa vagy.
Valójában minden emberi sors egy regény, ezt kell felismerned.
A te életed a te regényed, és azt te írod, te vagy a szerzője. Te találod ki minden szavát. Te adod ízét, csengését, értelmét minden szavának.
Tőled függ, érdemes-e ezt a regényt elolvasni.
Életed regényét soha senki nem fogja elolvasni.
Mindegy.
Akkor is az a legfontosabb: legyen érdemes elolvasni, legyen méltó arra, hogy elolvassák.
Ha az, egy-egy mondat belőle is ajándék.
Fény. Melegség. Erő. Öröm.



* * *

2017. január 28., szombat

Könnyű magyarázat vs jó magyarázat

Eléggé közismert ez a Mark Twaintől (még felvett művésznevéhez is illő) szórakoztató anekdota, amikor a hajóskapitány lekiabál az ügyeletesnek: „Mennyi?” Nyomban jön a válasz: „60” Némi idő után a kapitány újra: „Mi 60?” Mire a matróz: „Mi mennyi?”
Ebben az esetben a szereplőknek még sincs nehéz dolguk, bízhatunk benne, hogy hamar tisztázták, mi 60, és a hajó nem feneklett meg valami alattomos homokágyon.
Mennyivel nehezebb lett volna az ügyeletes megmondó helyzete, ha a főnök azt kérdezi: „Miért 60?”
Látszatra mi sem egyszerűbb, mint egy tény magyarázata. Miért van ez? A válaszoknak csak a fantáziánk szabhat határt, sajnos sokszor az sem. És ha se fantáziánk, se tudásunk, se önkritikánk nincs, jöhetnek az univerzális magyarázatok is: „Így van rendjén.”, „Így lett elrendelve.” stb.
A dolog akkor fordul komolyra (és lépten-nyomon komolyra szoktak fordulni életünk dolgai), ha nem csupán a már látható tény magyarázatát várjuk el a megmondótól, hanem azt is, hogy a magyarázat alkalmas legyen a tény következményeinek, vagyis az újabb tények megjóslására.
Ha ámítjuk magunkat, hogy minden mögött van egy felső erő (lény, Isten) akarata, de legalább ujja, hamar leszünk kénytelenek fel- és elismerni, hogy 1. ez az akarat mindenható, 2. ez az akarat kifürkészhetetlen. Szép egy helyzet. Mindenre van magyarázatunk, semmit nem tudhatunk biztosan, legkevésbé, miképpen kellene ésszerűen cselekedni.
Illetve azt mégis biztosan tudhatjuk, hogy a felső erő alsó szolgái utólag világosan elmagyarázzák hibáinkat, és – horribile dictu – bűneinket.
Ember, higgy magadban! Esélyed van, hogy tudásod hatalma nyerjen a káosz és a tudatlanság hatalmával szemben, ha mindig ragaszkodsz a jó magyarázatokhoz.


* * *