A hitre rá kell szolgálni

 

Az emberhit nem egy áhítatos állapot. Nem ülünk, és boldogan hiszünk az emberben.

Az emberhit kemény munkálkodás azért, hogy okunk legyen hinni az emberben.

 

* * *

 

Szeretni

Tegnap minden különösebb ok nélkül egy vallpmás szökött ki belőlem. Mindössze két rövid mondat a szeretetről. Íme:

„Mindenkit szeretek. A rosszakat nagy szívfájdalommal,a jókat nagy örömmel.”

Őszintén és mélyen érze, biztosan tudván, hogy én sem vagyok mentes hibáktól, gyarlóságtól, következetlenségektől. Igen lazán vallom azt is, hogy „tévedni emberi dolog”.

Ami alapvetően vezérel: a helyzet tisztázása, az igazság keresése. A szeretetről szóló vallomás is azért mondatott ki, hogy tisztázzam viszonyomat a szeretethez. De hamarjában kiderült, hogy ez a könnyebbik kérdés tisztázása. A nehezebb kérdés nem az, hogy mi a szeretet (bár ez is keménydió), hanem az, hpgy „normális” dolog-e „mindenkit szeretni”?

A „normális” dolgok említése azt a látszatot keltheti, hogy trivialitások felé tereljük a dilemmát. Ezért fogalmazhatunk így is: jogos-e, életszerű-e, ésszerű-e, etikus-e, logikus-e mindenkit szeretni?

Vagy netán gyengeelméjűség mindenkit szeretni? Van, akit szeretni lehet, van, akit nem lehet. Hihető tapasztalatnak fogadjuk el, hogy léteznek olyan emberek, – például Jézus –, akik mindenkit szeretnek. Annál többen ezt állítják magukról. Gondolom, sokan vagyunk, akik ismerünk olyanokat is, akik éppen fordítva, senkit nem szeretnek. És végül gondolom, az emberek többsége válogatós, van, akit szeret, van, akit nem szeret.

Mindez érthető, de válasz az eredeti nagy kérdésre, hogy vajon nem gyengeelméjűség-e mindenkit szeretni? És erre az az érzésem, hosszú töprengésem eredménye, hogy ez nem gyengeelméjűség. Ellenkezőleg.

Szeretni mindenkit a személyiség egy sajátos állapota, amely abból fakad szerintem, hogy az ember belépett, hogy egyesült a szellemmel. Hogy milyen szellemről lenne itt szó?  Szellem alatt most nem ilyen vagy olyan kísértetet, valaminek az élő vagy holt lelke, lidércet vagy hasonlókat kell érteni, hanem azt, amiről a filozófusok olyan gyakran és olyan nagy tisztelettel szoktak beszélni. Gyakoribb neve, különösen Hegel nyomán „világszellem”. De mi – emberi nyelven – ez a szellem? Szerintem az a legfontosabb felismerés, hogy ez emberi szellem. Nem isten, nem valamilyen isten valamilyen formája, nem transzcendens test. Más kérdés, hogy valamilyen hasonlóság, valamilyen rokonság felfedezhető a szellem valósága és az isten képzete között, ami vélhetően nem a véletlen műve, és amiben nincs mit szégyellni.

Szerintem a szellem voltaképpen nem más, mint az élő – élővé vált – tudás. Nagyon fontos az, hogy élő. Ez az emberi tudás, amely magába foglalja a teljes emberi kultúrát és etikát, mint élő szervezet, mint élő folyam. Egyébként az emberi tudás nem afféle emberi találmány, nem az ember eredménye, de nem is egy egyszerű felfedezése egy örökké való („apriori”) tudásnak. Határozottan közös mű, amelynek világ és ember társszerzői.

Maga a világ – öröktől fogva – tudnivaló. És most eljött az ember, hogy a tudnivalót reális élő tudássá tegye. Ez az emberi szellem, amelyben létezés és tudás összefonódik egy folyammá. Ez a múlt öröksége, de a be nem fejezett, a soha be nem fejezhető múlt, tehát az egész létezésnek a gerince, a veleje, a lényege, amelyet viszont mi egy sajátos – emberi – formába öntünk.

A művet nem fejeztük be. Azt kell mondani, az éppen el van kezdve.. De ez, mégiscsak ez az állapot, amiben vagyunk, egy olyan állapot, amikor már van az ember számára egy elérhető, egy tudható, megnyerhető, felfedezhető emberi szellem. Elmondhatjuk új dimenziónak is. És, lám, vannak emberek, akik ezt a szellemet megérintik. Belépnek a szellembe. Belépnek a szellem világába.

Ez a szellemvilág viszont igen sajátos.

A kozmosz – a csillagokon kívül – hideg. Ott fázni lehet, meg kell fagyni. A szellem, az viszont meleg, egy örök meleg tavasz. Emberi melegséget ad. Jó melegséget. Nem perzsel, nem éget, nem hamvaszt, hanem melenget.

Azok az emberek, akik beléptek a szellem világába és átveszik ezt a melegséget, azok már csak szeretni tudnak. Szeretni tudnak mindent és mindenkit, kiváltképpen embertársait. Ők már tisztán látják és vallják: minden ember testvérem, társ a Műben. Mindenki. Függetlenül attól, hogy a múltban élt, ma él-e vagy a jövőben születik. Függetlenül attól, hogy már belépett-e a szellemvilágba, vagy még kint toporog.

Úgy tekintenek ezek az emberek, akik beléptek az emberi szellem világába az emberekre, mint testvérekre, mint gyerekekre, mert igen sok értelemben mi mind gyerekek vagyunk. Például ahhoz képest, amit száz év múlva tudni fogunk. Tudni, mint ismeretet birtokolni, és tudni, mint kompetenciát és hatalmat birtokolni. Ezért öntudatunk figyelmeztet: most is gyerekek vagyunk. És így lesz mindig. Mindig gyerekek leszünk a száz évvel későbbi embertársainkhoz képest. De ez nem baj. Ettől még emberek, a szellemvilág emberei lehetünk, akik átérzik ezt a melegséget és akik szeretnek. Szeretik a többi embergyereket.

Akik viszont nem jutottak el még a szellemvilágba, azok nem képesek mindenkit szeretni, legfeljebb egyeseket. Azok képesek gyűlölni, vagy semmibe venni másokat.

De a szellemvilág kapui nincsenek bezárva senki előtt. Aki kint van, az beléphet. Nem könnyű, de nem lehetetlen. 

Mondjuk ki tehát világosan a végkövetkeztetést!

Mindenkit szeretni nem afféle gyengeelméjűség, hanem a az emberi szellem világába lépés, az igazi megvilágosodás kegyelme.

 

* * *

Ember és emberhit 12 tételben – Tizenkettedik tétel

 

12. Az emberhit jövője

Az emberhit az emberi értelemre és az emberi tudományra épülő új világszemlélet. Gondolatrendszerének nagyrésze az elmúlt évezredek szellemi eredménye, de sok meghatározó elem a 21. század éppen hogy megkezdett munkája.

Hosszú út áll mögöttünk, hosszú út áll előttünk. Meddig jutunk el rajta, emberhitünktől is függ.

Ám legyünk tisztában: az emberhit nem varázsige, még kevésbé egy hűségfogadás egy transzcendens akaratnak.

Az emberhit egyszerre életmód és gondolkodásmód, hiszen így teljesedik ki emberi lényegünk. Az élwt valójában cselekvés, ezért az életmód és gondolkodásmód egységét így is fejezhetjük ki: gondolkodva cselekedni és cselekedve gondolkozni.

Gondolkodás nélkül a hangya, a rabszolga és a robot cselekszik. Még nem láttunk hangyát gondolkozni, de azt már igen, hogy rabszolgák kezdenek gondolkozni. És most már komolyan fel kell készülni arra, hogy lássunk robotot gondolkozni, a tőlünk – és kezdetben általunk – másolt minták szerint.

De a gondolkodáshoz bátorság kell, sokszor nagy bátorság. „Kilépés a keretből”, így nevezték egy híres logikai feladat megoldásának technikáját. Bizonyos értelemben minden új – vagy régóta megoldatlan – feladat megoldásához ki kell lépni a régi megszokott gondolkodási sémáink keretéből. Ez általában olyan, mint a biztonságos és komfortos űrhajó elhagyása egy félelmetes űrséta kedvéért.

De bátorság nem csak a megszokott és biztonságosnak érzett környezet elhagyásához, ismert és ismeretlen veszélyekkel való szembenézéshez szükséges. Tapasztaljuk, hogy az igazsággal való szembenézéshez nagyobb bátorság szükséges. A legnagyobb bátorság az igazsággal való szembenézés kell.

 

 

* * *

 

Ember és emberhit 12 tételben – Tizenegyedik tétel

 

11. Az emberhit története

Minden létező az, ami, ami az önmagunkba vetett hit csirája. Az atom is hisz magában, atomhittel rendelkezik.

Ami óta az emberhez vezető majom már nem az emberhez vezető majom, hanem ember, emberhit is van. Idővel, a sok győzelem és a még több kudarc hatására ez az emberhit árnyaltabbá vált. Különösen bonyolulttá, ellentmondásossá tették a helyzetet az a különféle istenhitek évezredei. Mégis az emberhitnek, az ember magasztalásának erős hagyományai, eredményei, példái voltak, vannak.

Amire viszont ma számíthatunk és építhetünk, az az az új vízió és program, amely a 21. század elején született. Egy pontos születési dátum is ismert: 2008. január 30., amikor először fogalmazott írásban az emberhit krédója. Az óta több új tanulmány, cikk, levél is született. Rövid ismertető került be A civilizáció c. műbe is. Gyarapodott az emberhit bemutatása az interneten is. Kezdetben főleg a Változó Világ portálon, később saját blogot is kapott, illetve helyet a szociális médiákban. Nem rgen kezdte működését a saját weboldala.

Ami a természetes folytatása az eddigi elsősorban szellemi munka: elkezdődött az Emberhit Világszemléleti Egyesület szervezése.

 

* * *

 

Ember és emberhit 12 tételben – Tizedik tétel

 

10. Az emberhit ideje

A jelek szerint a kozmikus, a környezeti és a társadalmi veszélyek vonatkozásában bizakodóak lehetünk. Elméletileg viszont hosszabb távon a nagy tét a természetes és a mesterséges intelligencia, az emberi és bizonyos új kozmológiai tanítások által technikainak nevezett civilizáció felülkerekedése.

A technikai civilizáció előképe a sci-fi horrorban jelenik meg, de az elmúlt évtizedekben egyre több tudós komolyan foglalkozik a témával. Értelemszerűen itt közvetlen megfigyelések és bizonyítékok pro és kontra nem állnak rendelkezésre. Még senki nem látott egy egész planetáris civilizáció pusztulását, még kevésbé technikai civilizációnak a felbukkanását. Itt tehát ilyen és olyan hipotézisek versengenek, ennek ellenére az elemzések relevánsak és fontosak. Így például a humán civilizációk „törvényszerű” pusztulását feltételezők (Stephen Hawking „fejlődési fal”-ról beszél) komoly önvizsgálatra késztetnek a civilizáció pusztulását okozó hibáink elemzésével..

Itt érdemes emlékeztetni az ember magatartását vezérlő értékekre és eszményekre. Tudva, hogy ezek mindig is nagy hatással vannak nem kevés emberre, nem tehetünk mást tenni, mint hinni az emberben.

Ez a helyes, az egyedül helyes hit.

Balgaság lenne hinni a technikában, hiszen ezzel a kérdéssel a tudomány, és ezen belül a mérnöki és informatikai tudományok boldogulnak.

Az emberhit önmagában nem dönti el a humán kontra technikai civilizáció viadalt, de alapvető előfeltétel, hogy az ember nyerő pozícióban maradjon. És ugyanez a helyzet az ezer más kisebb csata esetében is.

 

* * *

 

Ember és emberhit 12 tételben – Kilencedik tétel

 

9. Veszélyek és esélyek

Az emberre, mint minden létezőre számtalan veszély leselkedik – abban a hosszabb-rövidebb időben, amely a létező kezdete és rendeltetett vége között rendelkezésére áll számára. Ha egy nem túl távoli csillag összeomlik, és az ilyenkor kibocsátott gamma-kitörés telibe talál minket, nem csak mi, hanem a teljes Földi élet pillanatok alatt elpárolog. De halálosan fenyeget sok közelebbi, reálisabb veszély. Egy nagyobb aszteroida becsapódása a Földbe, a vélhetően több százezer közül, amely veszettül kering a Naprendszerben, több nagy vulkán egyidejű, vagy egy szupervulkán kitörése is alkalmas a földi élőlények elfojtására. Még durvább véget vethetne a földi életre egy ma még reálisan fenyegető atomháború.

Az ilyen extrém végveszélyek mellett számtalan más is fenyegeti az embert, az ő normális életét, jövőjét A veszélyek spektruma elképesztően széles, a vírusoktól kezdve, a társadalmi antagonizmusokon át a környezetrombolásig és környezetmérgezésig. Az embert fenyegető veszélyek jó összefoglalás és elemzést ad A civilizáció című kötet egyik fejezete. De, ahogy helyesen megállapítja Seneca, „ha mindentől félnénk, amitől csak lehet, semmi okunk nem volna rá, hogy éljünk...” Az ember sok mindentől fél, kisebb-nagyobb mértékben, és viszonylag jól megtanult élni félelmeivel együtt.

A nagy feladat előtte viszont nem az, hogy erős idegekkel vagy ostoba rövidlátó nemtörődömséggel viselje el a veszélyeket, hanem előre lassá azokat, jól értse meg azokat, védje ki vagy kerülje meg.

A döntő kérdés mégis az: van-e esélye az embernek hosszú távon. Nem könnyű belenyugodni abban, hogy abszurd a kérdés: fennmaradhatunk-e örökké, mint a Halhatatlan Világszellem letéteményesei, reinkarnációja? Mert ha minden Világbummot Világreccs követi, jogosnak tűnhet a hamleti kérdés: érdemes-e lenni?

Erre a döntő kérdésre egyedül az emberhit adhatja a választ, és az csak egy lehet. Ugyanakkor a tudománynak még hatalmas munkát kellene elvégeznie, hogy az emberhit válasza ne csupán egy patetikus deklaráció legyen. A tudomány pedig lelkesen és eredményesen dolgozik azzal a csekély erőforrással, amely megmarad számára az örült fegyverkezési verseny után. Minden fronton a tudomány és a technika viharosan fejlődik, halad előre. A 100 békés forradalom korszaka előtt állunk.

 

* * *

 

Ember és emberhit 12 tételben – Nyolcadik tétel

 

8. Mi az ember?

Mielőtt rávennénk az embert az emberhitre, fontos lenne – nagy vonalakban – tisztázni az egyik legbonyolultabb kérdést: mi valójában az ember?

Bizonyára sokak számára elfogadható, és kielégítő válasz volna az, hogy az ember nem más, mint egy többé-kevésbé jól dresszírozott majom. Bizonyos vonatkozásokban ez nem állna messze az igazságtól, de lássuk be, hogy az a kicsiny különbség majom és ember között az általunk ismert egyedülálló civilizáció. Hogyan, minek köszönhetően sikerültez a bámulatba ejtő teljesítmény?

Mit lehet kezdeni az emberi sors mitológiai magyarázataival? A régi és a jelenlegi hitvallások egy része isteni műnek („projekt”-nek) tekinti az embert, másrészük kevésbé foglakozik a kérdéssel. Természetesen a bibliai Ádám történet színtiszta igazságnak, mély értelmű allegóriának is lehet tekinteni, de az ember megértését inkább a tudományok hatalmas eredményeire alapozzuk. Ezek szintezése viszont kényes, érzékeny feladat.

Ma, egy újabb korszak kezdetén új, még megdöbbentőbb perspektívában látjuk az ember történelmét, annak három nagy történelmi korszakát.

Az első korszakban az ember megteremtette magát. Megteremtette azt az élőlényt, amely nem csak észlel, hanem tapasztalatot szerez, nem csak élelmet szerez, hanem azt megtermeli, nem csak hangot ad ki, hanem beszél, nem csak akar, hanem tud. Tud, és egyre többet tud. Agyában megjelenik az értelem. Az írással a könyvek az agy háttértárolót kapnak, miközben a beszéd-írás-olvasás az emberi agyakat egy hatalmas bió-internetbe kapcsolja össze. Ez a bió-internet egy csodálatos kulturális tér, amelyben megtelepszik egy mindenható emberi szellem. Ennek a korszaknak az elején tartunk. Az ember nem egy befejezett mű.

A második korszakban az ember megteremtette az isteneket. Miért és hogyan tette meg ezt az ember? Mind a két kérdésre a válasz: a félelem és a tudatlanság. Minden élőlény állandóan fél, hogy más megeszi, vagy, hogy maga éhen hal, de ez a félelem egyy természetes ösztön a sok másik között. Egyetlen élőlény nem életképtelen, beteg tőle. Az értelme, de még csekély értelmű ember félelme más, nyomasztó, bénító és megbetegítő. Közben a kialakuló értelem nyomán az ember a veszélyek és fenyegetések egyre nagyobb spektrumával szembesül. Idővel ezek a veszélyek és fenyegetések valamilyen sajátos – és tartós – képzethez társulnak. Így egymás után minden törzsnél megszületnek a különféle, egyre színesebb hiedelmek és legendák, legelőször a legvérengzőbb állatok elnagyolt képében (jó példa erre a kínai, máig élő és ünnepelt legenda í Nijan szörnyről). Később a már iparkodó embert fenyegető természeti gondok és csapások nyomán kezdenek megjelenni a folyók és a hegyek szellemei, Ahogy pedig terebélyesednek a kormányzati formák, uralkodnak jó és rossz királyok, gyarapszik és erősödik a jó és a rossz, megjelennek az ember képére istenek. Ezeknek se szeri, se száma a világon, de még egy-egy műveltebb népnél is százával vannak (India, Görögország). Végül a jellemzően hierarchikus államformában élő ember nagy része kialakítja magának az egyisten hitét. Ami viszont a döntő ebben a korszakban az, hogy a félelmekből és tudatlanságból gyúrt képzetek nem vudu-babának szolgáltak, amelyeken az ember kiélhette haragját, bosszúját, hanem egyre inkább nöttek, szeszélyeskedtek. Egyre inkább elérhetetlen hegyekbe vonultak vissza, vagy éppenséggel az egekbe vagy a túlvilágba. Ezzel párhuzamosan jelentkeztek szolgálatukra egyes, többé-kevésbé megvilágosodottnak nevezett emberek. Így az emberi képzetek húsvér képviseletet kaptak, amelyek sajátos tervek szerint mozgásba hozták a képzetek mögött húzódó valóságos természeti és társadalmi erőket. Ez a vallások időszaka, amikor az emberek kénytelenek voltak, a közhatalom növekvő zsarnoksága mellett, a nem kevésbé szigorú vallási atyáskodásnak is hűségesen és alázatosan megfeleljenek. Így az ember által teremtett istenek átvették az uralmat teremtőjük felett.

A harmadik korszakában az emberi intelligencia megteremti a mesterséges intelligenciát. Újra teremtési aktus, minden bizonnyal veszélyesebb (önveszélyesebb az ember számára), mint az istenek megteremtése. A legtöbb ember most fogja a fejét, amikor a 21. század 20-as éveiben látványosan berobbant a „csetbot” („csevegő robot”). Közben érdemes észbe kapni, hogy a mesterséges intelligencia majdnem olyan idős, mint a természetes. Példa ősi mesterséges intelligencia a dobókocka, amely csakugyan képes arra, amire az ember nem: mondani egy véletlen számot. Durvább megjelenése a prokrusztészi ágy, amely eldöntötte a abba fektetett utazó sorsát. De a mesterséges intelligencia ezer és millió hétköznapi megvalósítása az ember által elhelyezett – hol agyafúrt, hol primitív – csapda is, beleértve a taposóaknát is. Forradalmi újdonságot kétségtelenül a számítógépek, illetve működésükhöz nélkülözhetetlen számítógépes programok megjelenése hozta a 20. század második felében. Ez olyan mennyiségi ugrást eredményezett az emberi agyi munka gépesítésében, amely immár minőségi ugrást is hoz. Steril gyári szalagokon születnek új, sok vonatkozásban erősebb agyak, amelyek egyből az emberi agyak bióintenetét felülmúló hálózatokat hoznak létre. Az informatika szédületesen fejlődik és még szédületesebben nyomul az emberi létezés minden elemébe, az országos villamoshálózatok irányításától az otthoni hűtőszekrény felügyeletéig. A számítógépes rendszerek hada jelenleg jellemzően hűségeseb szolgálja az embert, de kompetenciája hihetetlen mértékben nő, így hamarosan nem csak hűségesen szolgál, de egy kicsit hűségesen uralkodni is kényszerül rajtunk. Végül is az emberi tömegben annyi a lusta, rendetlen vagy éppen korrupt egyed.

Ahogy láttuk, az ember három korszaka jelentős átfedésben van. Az ember három fő művének folyamatosan összefonódik, hol segíti, hol hátráltatja egymást. Egyébként is bonyolult a három antropológiai réteg viszonya. Világos, hogy az eredeti főmű, az ember teremtése a legfontosabb – az ember számára. És ebben a kozmikus küldetésben még az út elején járunk. Egyre erősebb tudattal és egy erősebb öntudattal is. Ugyanakkor egyre nagyobb az igény is arra, hogy higgyünk az emberben. Hogy higgyünk, hogy nem vagyunk az általunk teremtett istenek játékszerei, és nem leszünk fölösleges zavaró tényező a Világ Mesterséges Intelligenciája számára.

 

* * *