Van-e
fontosabb kérdés, mint az, hogy milyen öntudatot ad az embernek hite?
Elrettentő példa az ember önképe „a Könyv vallásainak”, vagyis a judaizmus,
a kereszténység és az iszlám, de különösen a katolicizmus világában: ott az
ember porból lett, kiszolgáltatott és gyarló bűnös, akire az istene imádása, a
könyörgés és az önsanyargatás napi feladata nehezedik.
De ez nem azért van így, mert egy hittől nem lehetne mást várni. Nem túl
sok, de ismerünk szép példákat pozitív emberi öntudat építésére. Az egyik
legszebb az Európában ezer évig népszerű orfikus hit.
Az Orpheuszhoz köthető hit valóságos szellemi forradalmat hajtott végre
azzal, hogy elvetette a hellén világban is meghonosodott hiedelmet, amely
szerint istenek és emberek két távoli, össze nem érő fajok. Az orfikus hit
mítoszában Zeusznak gyermeke születik Perszephonétól, aki a Dionüszosz nevet
kapja. A féltékeny Héra biztatására az olümposzi istenekkel örök haragban lévő
titánok elrabolják a gyereket, feldarabolják, és nagy üstökben szénné sütik.
Zeusz mérhetetlen fájdalmában felkutatja a gyilkosokat, és villámjaival őket is
szénné égeti. A széjjelhordott koromból kinőttek az első emberek. Magukban
hordják az isteni eredetű titánok hallhatatlanságát, de az általuk elkövetett
istengyilkosság bűnét is. Ezt kell lemosniuk magukról, amit egy egész sajátos
életmód szolgál, kezdve a rituálés fürdéssel, egészen a húsevés, de főleg az
akkoriban az antik világban általánosan gyakorolt áldozathozatal elvetésével.
Hiszen, amikor feldarabolnak egy bárányt, és az isteneknek felajánlva megégetik
combjait, ez újra és újra széttépi Perszephoné szívét.
A mítosz bővelkedik az antik világra jellemző bizarr és kegyetlen
elemekkel, mégis egy új szemléletet és életmódot hirdetett, nem kis sikerrel az
emberek körében. Keletkezését az időszámításunk előtti 6. századra teszik, és
egészen az időszámításunk 5. századáig számon tartják, mint élő mozgalom,
anélkül, hogy valamikor is valahol „uralkodó” vallássá vált volna.
Minden ízében élet- és életörömet igenlő hit, amelynek kulcseleme az ember
isteni volta.
Nem lenne helyes dogmatikusan szembeállítani a két példát. Egyetlen nagy
vallás sem egységes, a Biblia három vallása sem az, ellenkezőleg, szinte
kibékíthetetlen ellentétek feszülnek kereteiken belül is. Elég, ha a gnosztikus
és a katolikus hagyomány ellentétére gondolunk.
Akárhogy is legyen az elmúlt sok ezer év vallásaival, a mai hitünk számára
a feladat világos. Egy világosság, amelyért nagy árat fizettünk ez alatt a sok
ezer év alatt.
És ez a fény: hitünk szilárd tengelye maga az ember.
Ember: szebbet, nemesebb, igazabbat nem mondhatunk arról, ami lakozik
benne: emberi volta.
Az ember az a lény, amely maga teremti sorsát.
*
* *
