Képzeld! Könnyű!

Képzeld (Imagine)

Képzeld, hogy nincs mennyország

Könnyű, ha megpróbálod

Nincs pokol alattunk

Felettünk csak az ég

Képzeld, hogy az emberek

A pillanatnak élnek...

Képzeld, hogy nincsenek országok,

Nem olyan nehéz,

Semmi, amiért ölni, vagy halni lehetne,

Sem vallások,

Képzeld, hogy az emberek

az életüket békében élik...

John Lennon

* * *

Minek higgyünk?

Érdemes sorra venni azt, aminek, illetve akinek hiszünk. Hamar észre vesszük, hogy ezek kétfélék: belsők és külsők.

Szeretünk, és fontos hinni:

- szemünknek,

- hallásunknak,

- tapintásunknak,

- szaglásunknak,

- ízlelésünknek,

- fizikai (mozgás- és egyensúly) érzékelésünknek,

- lelki (közérzet) érzékelésünknek,

- szellemi érzékelésünknek (intuíció),

- emlékezetünknek,

- önismeretünknek (hisszük, hogy egy adott szakadékot át tudunk ugrani),

- „eszünk”-nek.

Másrészt gyakran hajlamosak vagyunk hinni:

- egy hallomásnak (hagyomány, mese, híresztelés),

- egy olvasmánynak,

- egy embernek,

- egy mágiának.

Talán a puszta felsorolás is elgondolkoztató, és főleg sugallja, mennyire fontos elsősorban saját magunkban – és saját magunknak – hinni.

Amúgy, ha belátjuk, ha nem, mi magunk vagyunk a végső és fellebbezhetetlen szűrő minden külső hatás számára.

* * *

Az Emberhit és az imádkozás

Az Emberhit hiszi, hogy mindig van lehetőségünk, és mindig lesz lehetőségünk tovább építeni jövőnket. Különösen nehéz helyzetekben hajlamosak vagyunk úgy érezni, hogy a folytatás, a továbblépés nem sikerülhet valamilyen isteni segítség nélkül, és ekkor… imádkozni kezdünk…

Az ima, illetve imádkozás szavak magyar nyelven szerencsésen elbújnak az imádni ige gyökere mögé, míg a legtöbb nyelvben az ima egyszerűen azonos a kéréssel. (A magyar nyelv itt is egy sajátos érzelemdús változatot kínál: a könyörgés.)

Az ima mélyen beívódott a hétköznapi szokásainkba, azt is lehet mondani: reflexeinkbe. Bizonyára az ateisták többsége is néha mondogat csendesen magában valami imához hasonlót, egy vizsga, vagy egy orvosi eredményre várva (különösen, ha ezek egy szeretett embert érintenek).

Mit kezdjen az Emberhit, illetve az emberhívő az imával? Ki kell-e iktatni azt életünkből?

Az ima kétségtelenül haszontalanság, ha azt várjuk tőle, hogy valaki hallja kérésünket, és teljesítse. Olyan értelemben viszont kifejezetten káros, ha az ima révén elhitetjük magunkkal, hogy tettünk valamit az ügy érdekében.

Olyan értelemben viszont az ima hasznos is lehet, hogy ha ezáltal még világosabban, összeszedettebben, még erőteljesebben kimondjuk akaratunkat, impulzust, biztatást adunk magunknak a szükséges cselekvéshez.

Igen, érdemes egy csendes percbe összesűríteni akaratunkat, vágyunkat, elhatározásunkat, energiáinkat, és utána elrugaszkodni előre!

Egy fontos és megkerülhetetlen kérdés: kihez címezzük imáinkat?

Bizonyára a legtöbbször fölösleges is, eszünkbe sem jut, vagy éppenséggel „nincs időnk” ezzel foglalkozni. Sokszor valóban elég, ha annyit mondunk: „Jaj, csak sikerüljön most ez a vizsga!”

Ugyanakkor sokak számára talán az lehet a legjobb megoldás, ha anyánkhoz vagy apánkhoz címezzük imáinkat, kéréseinket… (A könyörgést pedig legyünk erősek és büszkék mellőzni.) Egyébként a híradások szerint Jesua is folyton atyjához imádkozott…

Igen, mondva vagyon: tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú életed legyen. Merjünk bátran és őszintén tisztelni őket, nem istenként, hanem emberként…

Sajnos, lépten-nyomon látjuk, hogy sok szülő méltatlanná válik arra, hogy gyermekei hozzájuk címezzék imáikat. Aligha van ennél nagyobb bűn… De hogy mit lehetne tanácsolni ezeknek a apátlan-anyátlan kis vagy felnőtt gyerekeknek?

Hiszem, hogy maguk az ilyen gyerekek idővel megtalálják, és megadják nekünk a választ.

Végül összefoglalásképpen: gondolkozzunk, cselekedjünk, örvendezzünk, és újra… De ha közben szükségét érezzük, nyugodtan mondjunk el egy imát is!…

Ettől emberhitünk csak erősebb lesz!

* * *

Emberré válni, emberré tenni

Senki nem születik embernek. Mindenki emberré nevelhető.

A jámbor lelkek számára bizonyára rémisztően hat, és elfogadhatatlan az első állítás. Mégis az az általános hétköznapi tapasztalat, hogy az emberek emberek, és többnyire jók. Igen, gazemberek, gyilkosak „mindig” „akadnak”, de – és itt kezdődnek a jámbor sóhajok…

Most hagyjuk (zárójelben) a nem kevésbé fontos kérdést, hogy az emberek többsége, avagy éppenséggel kisebbsége jó. (Priénéi Biasz, a bölcsek bölcse kimondta a maga lesújtó véleményét, de a vitát indokolt lenne nyitottnak tekinteni.) Abba gondoljunk bele – a kellő bátorsággal és őszinteséggel –, hogy mi jogosít abban reménykedni, hogy génjeink elintézik – helyettünk – az emberré válás, az emberré tevés munkáját.

Igen, így igaz, az emberek nagy többsége a saját anyja, jobb esetben saját egész népes családjának szeretetével bélelt boldog és biztonságos burkában cseperedik fel. De millió számra vannak esetek, amikor nem így alakul az élet kezdete. Azok sem kapnak esélyt az emberré válásra, akiket anyjuk szülés után megfojt vagy az emésztőgödörbe dob. De azok sorsa is tragikusan indul, és sokszor meg is pecsételődik, akik nem jutnak ilyen emberi szeretetburokhoz, mert az anyjuk elhagyta, vagy elszakították tőle.

Érzékletes és döbbenetes példa erre a Parfüm című regény főhőse. Jean-Baptiste Grenouille irodalmi alakja szinte tudományos példa és bizonyíték kezdő mondatunkra. Mondhatjuk, hogy az újszülött tisztalap. és még a legvadabb körülmények között is könnyen válhat a magára hagyott tisztalap egy jószívű, kedves Tarzanná, mintsem Jean-Baptiste Grenouille-já.

Balga és meddő dolog lenne spekulálni, hogy az emberi gének milyen eredményeket valószínűsítenek extrém esetekben.

Sürgős feladatunk azt tudatosítani magunkban, és uralkodóvá tenni a közgondolkodásban, hogy az emberré nevelés a legfontosabb küldetésünk. Ezen a téren nem csak súlyos elmaradásban vagyunk, de a helyzet drámai módon romlik.

Ezer forradalmat kell végrehajtanunk az elkövetkező száz évben, hogy megmenthessük a civilizációt, és megváltsuk az emberiséget, de a legfontosabb ez: a nevelés, az emberré tevés forradalma.

* * *