Oly
gyakran emlegetjük ezeket. Minősítjük, magyarázunk velük. És főleg foglalkozunk
velük, ápoljuk, néha – akaratlanul, vagy éppen akarva – gyötörjük őket. Arról
nem is beszélve, mennyire foglalkoztat minket rövid és hosszú távú jövőjük.
Hallottam egyszer, hogy a mókus egy egér, amelynek jó a marketingje.
Kétségtelenül a léleknek is jó a marketingje. Legelőször is ügyesen – és
meglehetősen sikeresen – belebegtette, hogy ő, bizony, hallhatatlan…
Meddig halhatatlan? Ezer évig? Vagy netán örökre? De vajon van-e bármi is a
világon, ami örökké létezne?
A probléma megoldására lehetne konstruálni egy új – lényegében racionális,
ha tetszik: „materialista” – elképzelést. E szerint a lélek önmagában mégsem
hallhatatlan, éppenséggel egy rövid ideig, mondjuk a hagyományoknak megfelelő
negyven napig képes bolyongani. Ha ezalatt rálel egy új „talajra”, egy éppen
kicsírázó új lényre (például, szerencsés esetben, emberi embrióra), belebújik,
mint mag a földbe, és ezáltal új életre kel. Akkor most az új lény lelke
azonos-e a „régi” lélekkel? Az új mag azonos-e a régi maggal?
És mi történik azzal a lélekkel, amely nem lel kedvező „talajra”?
Lehetséges volna, hogy ez a szegény szerencsétlen lélek elenyész? Örökre?
De mielőtt még jobban elmélyülnénk efféle spekulációkba, térjünk vissza a
kiinduló pontra: test és lélek. Ugye, milyen meglepő lenne a kérdés: vajon
létezik-e a test? És kevésbé meglepőnek tartjuk ugyanezt a kérdést a lélekkel
kapcsolatban: létezik-e lélek. Csupáncsak egy nagy adag magabiztosság
helyettesíti a meglepődés hiányát: már hogy ne létezne a lélek. A vak is látja.
Vagy főleg a vak látja?
A mai ember kényelmes (túlságosan kényelmes!) helyzetben van, mert már
„jól” tudja, hogy van hardver és van szoftver. Nesze neked test és lélek!
Csakhogy ez a kettéosztás már biológiai értelemben is keresztülvihetetlen,
értelmezhetetlen. A kvantummechanika értelméről – merő tapintatból – nem is
beszélve. Azt legalább tetszik tudni, hogy a géneket speciális fehérje
formájában hegynyi (Encyclopedia Britanicanyi) információ veszi körül. Minden
egyes sejtben. Amelyből annyi van, mint csillag a Tejútrendszerben (a
szőrzetünket nem számítva). Miféle szoftver szerepre áhítozhat a miféle lélek?
A sok ezeréves lélekképet a modern lélektudomány kezdte árnyalni,
strukturálni. Megjelent a felső én, egyéb belső hangok. A neurológia és az
agykutatás most kezdi alaposabban felforgatni emberképünket. Vagy hozzuk szóba
a mesterséges intelligencia-kutatást és a robotizáció. Azt a robotizáció, amely
számára egyre inkább mindegy, hogy természetes vagy mesterséges „szerkezetet”
javít?
Sokat töprengek az ember lényegén, sorsán, életútján.
Jó ideje arra következtettem, hogy jogosan beszélünk lélekről, bár magáról
a lélekről – még – alig tudunk valamit (majd egyszer, talán hamarosan, többet
fogunk tudni), de – joggal – bízhatunk abban, hogy ha valamiféle tökélyre
törekszünk, részesévé válhatunk – akár életünkben, akár utána – valamiféle
misztériumnak, valamiféle csodának, de legalább és mindenképpen az emberiség
javát szolgáljuk.
Eközben a testre valóban úgy lehet tekinteni, mint a lélek ideiglenes
lakjára. „A mór megtette kötelességét. A mór mehet.”
Eszembe jut Az én kis falum című csehszlovák film, amelyben a falu doktora
így nyugtatta pácienseit: „A testnek rohadva kell a sírba szállnia!”
Hát nem! Mostanra eljutottam arra meggyőződésre, hogy a testhez legalább
olyan hűséggel tartozunk, mint a lélekhez. Az a bizonyos misztérium és a
bizonyos csoda, de az a bizonyos szolgálat sem teljesülhet, ha eláruljuk
testünket. Ahogy tökélyre törekszünk a lélek javításában, ugyanúgy tökélyre
kellene törekedni a test javításában. Nem biztos, hogy balgán kellene utánozni
a fakírokat, de tőlük is sokat lehetne tanulni. És egyáltalán: Tanulni,
tanulni, tanulni!
A Karamazov testvérekben említi a szerző a korabeli hiedelmet, hogy a szent
ember hullája nem hulla, hanem kellemes szagot áraszt.
Nem, nem ennek a trükkjét kellene keresni.
A bölcsesség útját kell keresni.
Megvilágítja azt az örök ember eszménye: örök testben örök lélek.
*
* *
