2018. október 7., vasárnap

Fontos vagy!


Az Emberhit megerősíti: fontos vagy!
Ne akard azt hallani, hogy te vagy a legfontosabb, akkor sem, ha ez igaz is. Ne azért ne akard ezt hallani, mert nem lenne igaz, hanem azért ne, mert az ilyen beszédnek nincs sok értelme.
Egyszerűen fontos vagy!
Hogy kinek vagy fontos?
Bizonyára sokaknak. De ne akard azt hallani, hogy mindenkinek. Mert ez viszont sehogy sem nevezhető igaznak. Bár pontosítani kell: a legtöbb ember nem is tud létezésedről, és csak csekély része azoknak, akik tudnak a létezésedről, van tisztában fontosságoddal.
Ez valóban kár, nagy kár, de így szokott lenni.
Ne akarjál ezen változtatni meggyőzéssel saját fontosságodról.
Legelőször tudatosítsd magadban, hogy te valóban fontos vagy.
A jó ember – a közfelfogás szerint – önzetlen. Másokat tart fontosaknak, magát hátrébb sorol. Persze, nem az urakat, a hatalmasakat, a főnöket, pláne nem a szemérmetlenül csillagoknak meg celebeknek nevezett pojácákat, hanem szüleit, testvéreit, gyermekeit, közeli rokonait és barátait, tanítóit tartja magánál sokkal fontosabbnak.
Csakhogy itt nagyon gondosan, bölcsen kell kezelni a kérdést. Könnyű ugyanis súlyos hibát elkövetni a fontosság meggondolatlan megosztásával. Ha úgy élünk, hogy a többiek fontosabbak, mi kevésbé, akkor nem csupán lealacsonyítjuk magunkat, sarkítva kimondva: mások szolgáivá téve magunkat, de – látszólag abszurd módon – betolakodunk a többiek szféráiba. Ez meglehetősen gyakori jelenség: mivel „annyira” fontosak nekünk szüleink, gyermekeink stb. már-már kötelességünknek éljük meg beavatkozni életükbe, segíteni, netán „megmenteni” őket stb.
Ez nem azt jelenti, hogy spóroljunk szeretetünkkel, törődésünkkel, csupán azt, hogy ebben a közös „játékban” érezzük, tudjuk – és vigyázzunk – saját fontosságunkra.
Ennek egy olyan vonatkozása is van, hogy ha nem tartjuk megfelelő módon fontosnak saját magunkat, sokkal gyorsabban „kieshetünk” a játékból, kiéghetünk, leépülhetünk, és akkor nem lesz ki szeresse és fontosnak tartsa azokat akiket szeretünk, és fontosnak tartunk.
Igen felelősségünk van, felelősséggel tartozunk azért, hogy legyünk, éspedig úgy, hogy képesek maradunk élni, cselekedni, szeretni, a jót szolgálni.
És itt az egész kérdéskör egy magasabb szintre emelkedik, törvényszerűen: fontosak vagyunk azzal, ahogy vagyunk, amilyenek vagyunk.
Érdemes megérteni, hogy még a gyerek számára nem a konkrét segítségünk, törődésünk a legfontosabb, hanem a példa, amit képviselünk, amelyet hagyunk. És ez elmondható szüleinkről, testvéreinkről, barátainkról. És igen, az emberiségről is.
Azzal adhatjuk a legtöbbet, ha példát adunk. A példaadás kötelessége tesz minket – a magunk számára – fontossá. De ebből a szempontból – hihetetlenül fontossá.
Életünk legyen – ha nem is perdöntő bizonyíték – de elszánt tudatos kísérlet annak bizonyítására, hogy hihetünk az emberben.
Aki bölcs és becsületes, addig is hisz az emberben – hitelből.
Fontos lenne bizonyítékokkal szolgálni rá


* * *

2018. október 6., szombat

Az ember szűkebb hazája

Az ember szűkebb hazájaAz ember szűkebb hazája, a Tejút-rendszer, és az ő fekete lukja.



* * *

2018. szeptember 22., szombat

Közös út


Tegnap kedves levelet kaptam egy ismeretlen nőtől (lánytól?). Sok kérdés foglalkozta, nagy részük érezhetően gyötörte. Nem ezek közé tartozott az első, igen egyszerű, talán kissé meglepő, de annál fontosabb kérdés: lehet-e valaki egyszerre istenhívő és „emberhívő”?
Ezen igazán nem kellett töprengenem, egyértelműnek láttam az egyszavas választ: igen!
De nyomban éreztem is, hogy erre az alapos, ha nem is mindenkit, de sokakat kielégítő válasz és magyarázat kitölthetne egy vaskos kötetet. Nem vagyok csodatevő, ezt a művet se ma, se a belátható jövőben nem tudom megírni. Talán majd egyszer, valaki. Ugyanakkor annyira fontosnak érzem a kérdést, hogy minél előbb próbálom megosztani vele kapcsolatos első gondolataimat.
Erről nem könnyű írni, mert nem szabad alakoskodni, titkon taktikázni, valaminő hittérítés érdekében. Nyíltan kell vállalni szavainkat – az érintettek, az istenhívők előtt. Azt pedig tudjuk jól, mennyire érzékenyek a hívő emberek, bármilyen – vallási vagy nem vallási – hitről legyen szó.
Legelőször hangsúlyozni kell, hogy én, az „emberhívő” igent mondok, de ez kevés. Igent kellene mondani a másiknak is, az istenhívőnek is, én pedig nem utasíthatom erre. Szerencsére minden ember képes érvényesíteni önnön szuverenitását, vagyis egy ilyen helyzetben nem azt a választ megadni, amelyet a hite, a környezete, az egyháza stb. diktál, hanem azt, amelyet ő jobbnak érez, vállal.
Így, és talán csak így számíthatunk arra, hogy az istenhívők tengerében megjelennek olyan szigetek, ahol az emberhit megtelepedhet, adhatja mindazt, ami fontos minden ember számára.
Hosszú és izgalmas kísérlet lenne minden egyes esetben az istenhit és az emberhit társbérlete. Bizonyára nem idilli csendből, még kevésbe szeretetteljes egybeolvadásról lenne szó. Szerencsére azzal sem kell számolni, hogy szűnni nem akaró veszekedések következnének, Ez a társbérlet ugyanis semmilyen szempontból nem kényszer. Az igazi konfliktus bizonyára azonnal kipenderítené az egyik felet.
Amire lehet számítani: egy fokozatos ismerkedés, az érvek és ellenérvek vizsgálata, mérlegelése, az önvizsgálat. Alapvető kérdés: az istenhívő ember hite mit tanít az emberről, milyen lehetőségeket és esélyeket hagy meg neki? Mennyire eredendően gyenge, gyarló, bűnös, Mit tehet saját érdekében, isteni büntetés nélkül? Tehet egyáltalán bármit is, ha az valóban az ő személyes akarata, és nem isteni parancsok követése?
Ezer és ezer hasonló kérdés merülhet fel egy istenhívő ember fejében, és erre ő vagy tudja, vagy nem tudja a választ, hite papjai bizonyosan tudják,
Az emberhit pedig bizonyosan nem tudja, mert másból indul ki, és másra összpontosít: az ember itt, ezen a Földön küzdötte fel magát az állatvilágból a szellem világába, és most sorsdöntő feladatokat kell megoldani, hogy fennmaradhasson, mint civilizáció.
Csakhogy az emberhit nem automatikusan és gőgösen söpri le a kérdéseket, amelyekre nincs válasza, Akkor sem, ha azért nincs válasza, mert maguk a kérdések meg sem fogalmazódtak az ő gondolatmenetében. De éppen azért, mert az emberhit középpontja az ember, minden, ami egy-egy emberben megfogalmazódik, figyelmet, elemzést, megoldást követel.
Így válik valóban fontossá és izgalmassá az istenhit és az emberhit társbérlete.
Ennek a társbérletnek jelentős hozadéka lehet mind az egyes „társbérlő” (vagy pontosabban és jobban mondva: kéthitű) számára, mind a most épülő-formálódó emberhit számára. Bizonyára hiú ábránd lenne azt hinni, hogy a közismerten merev, konzervatív istenitek is tanulnának az efféle egyéni társbérletek tapasztalataiból, bár legyünk optimisták: lassan ls óvatosan, de az istenhit-rendszerek is fejlődnek.)
De ne legyen félreértés: a társbérlethez vezető utat egyáltalán nem látom egyirányú utcának, abban az értelemben, hogy csak istenhívők „vehetik fel” az emberhitet. Régóta javaslom, tanítom (már az Életútmutató összeállításánál), hogy minden embernek fel kellene vállalnia egy, két vagy három hagyományos vallás megismerését, idönkénti gyakorlását (függetlenül attól, hogy vált-e tudatos „emberhívővé”. Mi ez, ha nem egy társbérlet. Kétségtelenül, ebben a megközelítésben ez a fajta társbérlet a kulturális örökségünk őrzését, nem kevésbé az életfontosságú vallási tolerancia kialakulását szolgálná. Ám ezzel együtt két rokon forma.
Az Emberhit olyan szállító eszköz (tutaj? óceánjáró? űrrakéta?), amely az új évezredekbe hivatott szállítani az embereket. És lassan már menekülésre kell fogni. Mindenki fel kell engedni a fedélzetre, senkit nem szabad elhagyni. Istenhívő testvérek, bátran gyertek! Testvéri szeretettel fogadunk


* * *


2018. szeptember 17., hétfő

Emberhit – illúziók nélkül


Hinni az emberben létezésünk alapja, a civilizáció testamentuma, erkölcsi imperatívusz.
De éppen ezért az hit az emberben nem lehet illúziók forrása. Csábító dolog fenntartások, vagyis alaptalanul, vakon valóságnak hinni vágyainkat. A vágyakért meg kell küzdeni, sokszor igen keményen, sokszor igen hosszú ideig.
Az emberhit nem azt hirdeti, hogy „az ember”, vagyis mindenki jó.
„Az emberek többsége rossz.” – nyögte ki nehezen és keserűen Biasz. És, sajnos, igaza volt. És igaz ez ma is: az emberek többsége, nagy többsége gyenge, tökéletlen, gyarló, nem ritkán önző, álságos, gonosz.
Ebben van változás. Oktalanság lenne azt állítani, hogy az ember semmit sem „javult” volna az elmúlt évezredekben. Hatalmas utat tettünk.
De eszményeinkhez képest a haladás szerény, tőlságosan szerény.
Éppen ezért nem lehetnek illúzióink kortársainkkal, magunkkal szemben, de még az elkövetkező nemzedékekkel szemben sem..
Illúziók nélkül kell látni az embereket olyanoknak, amilyenek.
De akkor is hinni kell abban, hogy eszményeink reálisak. Ez jogosít fel harcaink folytatására, ettől lehetünk erősek.
Ahogy Ray Bradbury mondja: „Az a nagyszerű az emberben, hogy soha nem adja fel, hanem újra és újra kezdi, mert tudja, hogy fontos és érdemes.”
 Érdemes pedig csak is azért érdemes, mert alapunk van hinni az emberben.
Emberhit nélkül minden értelmét vesztené.
Emberhittel értelmet nyer életünk, harcunk.
Óvd és erősítsd az Emberhitet!

* * *

2018. július 15., vasárnap

Az Emberhit hitvallása


Tudom, amit meg tudtam tudni az emberről.
Tudom, hogy az ember sok jót és sok rosszat tett
Tudom, amit meg tudtam tudni a világról.
Tudom, hogy a világ sok jót és sok rosszat tartogat.
Tudom, amit meg tudtam tudni a tudásról.
Tudom, hogy a tudás elősegítheti a jót, és elősegítheti a rosszat.
Tudom, hogy nem tudom a választ minden kérdésre.
Minden tudásom alapján hiszem, hogy az ember képes több jót tenni, mint rosszat.
Hiszek a világban,
Hiszem, hogy az ember lehetőségei a világban kimeríthetetlenek,
Hiszek a tudásban.
Hiszem, hogy képesek vagyunk minden kérdésre választ találni.
Hiszek a munkában.
Hiszem, hogy a szabad munka szabaddá tesz.
Hiszek a teremtésben.
Hiszem, hogy mindent megteremthetünk, ami örömet és értelmet az ad az életnek.
Hiszem, hogy teremthetünk békét a Földön, és azt Paradicsommá tesszük.
Hiszek az emberben. Szilárdan és büszkén!

* * *

2018. február 2., péntek

A madárijesztőtől az ellenségijesztőig


Régen az ember biztonságához, no meg a biztonságérzetéhez kellett egy bunkó, egy kutya, egy kerítés, egy árok. Az égi kártevők ellen madárijesztő is hasznosnak bizonyult. No meg két-három isten. Senki sem magányos.
Aztán kiderült, hogy ezek az istenek még erősebbé, még szilárdabbá teszik a közösséget. És nagyon-nagyon hatékony szervezők és vezetők, És pusztuljon, aki ezt nem fogadja. Az efféle hitványok közös elpusztítása újfent erősíti a közösséget.
Erősek a gyökereink, gyökértestvérek!


* * *

2018. január 27., szombat

Szent az alap


A nagy vallásoknál megszokott, szinte elvárt dolog a szent könyv vagy könyvek megléte.
Nem, szent könyvek megléte nem szó szerint, különösen nem jogilag elvárt dolog.
Elég baj, kellene mondani erre.
Mert miféle vallás az, amely nem tud szilárd alapokra hivatkozni? Szilárd alapokra épülni?
Sőt, tovább megyek: miféle politikai párt, amely nem hivatkozik „szent könyvekre”?
Vicces, bolond elképzelés?
Szerintem meg éppen fordítva. Vicces, bolond, mi több, veszedelmes dolog, ha egy vallás vagy egy ideológiai párt nem jelöl meg „szent” műveket. Hiszen, látjuk is, szent könyvek nélkül egy vallás, kiváltképpen egy párt a parttalan demagógia, szómágia kabaréja.
Az más – bár távolról sem kevésbé fontos – kérdés, hogy milyen erkölcsi, etikai, kulturális, és bizony, jogi elvárásaink kellene legyenek az ilyen státuszra szánt könyvekkel szemben.
Lehet-e vitás, hogy egy olyan írás, amelyben az szerepel, mint isteni útmutatás, vagy ideológiai üzenet, hogy „öld meg”, nem jöhet számításba szent könyv gyanánt?
És ha fel kell mutatni ilyen alapot, az Emberhit büszkén kijelentheti: igen, nekem van ilyen alapom, azaz szent könyvem, és ez A civilizáció című írás.


* * *